Mint Jimmienek. Ha ezért jön ide valaki, ha nem. Minden úgy kezdődött, hogy némi hirdetési bevételből a cég javára feltettem a kérdést, mit kérünk? Kávéfőzőt. Oké. 1 évig bírta, kicsit többet főzünk, mint egy legénylakásban reggel. Lehívtunk egy másikat, hasonló árkategóriában, az 1 évig sem.

Na itt ment el a kollégám kedve az egésztől, és szereztünk egy rendeset. Külön vicc, hogy a Gaggia kávéfőzők beszerzési forrása: Miramax-shop. Ha már Tarantino.

Aztán két hétre rá behúztuk a hozzá való darálót, mert mégis igyunk már babkávéból. Akkor egy percig úgy éreztem, a Rákóczi úti Csemege üzlet pénztáránál állok, vagy az egyetemen. Ez azért jobban néz ki. És ha már így alakult, akkor egy zsák Lucaffé babot, majd újabb 1 hétre rá az egész alá való kis KÉSZSÉGET, nem tudom máshogy mondani, a fiókos kis szekrény, amibe beleütöd a zaccot, és tartja a másik két eszközt. Itt éreztem úgy magamat, mint Ed Norton, amikor már nem tud mit venni az IKEA-ból, vagy mint Gazdálkodj Okosan!-ban, amikor már csak a pinyóasztal nincs meg. Mert nem tudtam, hogy 1 hétre rá a gyakorlatilag törhetetlen kávéscsésze-szett is előkerül...

Olyan lett az egész, mint egy hifitorony. Írható DVD-t nem visz. Gyakorlatilag egy kávézási oltár. Most úgy érzem magam főzés közben, mint Alma kisasszony a szomszédokban. Kávéivás közben meg mint Mr. Wolfe a Ponyvaregényben. Á, nem kérek már, de főzök még egyet. Őrület.

Kurva jó a kávénk, örülök.