Ma megértettem valamit: aki szépen mesél, annak kötelező mesélnie. Ennek a kötelességnek tesz eleget Szántó Erika és Schulze Éva 1985-ös filmje arról a 4 évről, amit 1945-49 között a Budakeszi úti Gaudiopolisban együtt töltött több száz olyan gyerek, akiknek már nem voltak szüleik. A gyerekköztársaság polgárai. A XX. században ugyanaz a szeretet és varázslatos hangulat lengi át a történetet, mint az 1500-as évekről szóló Legyetek jók, ha tudtokban (1983). És egyik sem kitalált történet.
Sztehlo Gábor evangélikus lelkész történetét az MTV videótárban meg lehet nézni, ezerszer jobban megéri rá költeni 1 órát az életből, mint bármire, ami ma eszembe juthatott volna, úgyhogy reggel 9-kor megnéztem a filmet. Szép dolog, hogy voltak, vannak és lesznek ilyen emberek, és az is rendjén van, hogy őket soha nem felejtik el. Azt szokták hazudni tudatlanul, hogy a nagy emberekről nem lehet elég ünnepélyesen megemlékezni, holott éppen úgy, ahogy ajándékot is annak tudsz igazán adni, akit szeretsz. Annak, aki igazán nagy ember, nem nehéz méltó emléket állítani, mert hagyta megismerni magát.
Wikipedia:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.