Hogy utáltam mindig. Volt egy tök menő walkmanem gimiben, de utáltam a metrón betenni a fülembe, kezdve azzal, hogy kiesett belőle. A nemkiesős feülhallgatók pedig hát... a Házibuli című film éveit idézik, minimum. Aztán ha mégis mozdulatlanul tartottam a fejemet percekig, rámjött a para, hogy most meg tuti kihallatszik, vagy beszél hozzám valaki csak nem hallom, vagy olyan visszataszítóan vagánykodó lesz a járásom, mint a Grease-ben, vagy csámcsogni fogok, böfögni, dudorászni, nem jó ez így.
Rendet raktam az iTunesban, szépen teleraktam a telefonomat zenével, mindenhez van borító is, nincs kivétel, és most olyan hátbaveregetős hangulatom van.
MOST IS KIESIK A FÜLES, DE VISSZARAKOM. JÓL VAN EZ ÍGY.
Mert szívesen hallgatom. Nem félek hogy csámcsogok, mert tudom, hogy nem csámcsogok. Dudorászom, és valószínűleg ritmusra is lépek, de jó ez így. Erre tegnap gondoltam, miközben ez a zene kiállt 2:50-nél és visszajött 3:28-nál.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.