Utoljára 2004-ben voltam állásinterjún, akkor is csak próbaképp. Elégedett vagyok a munkámmal, és sokan cserélnék el a sajátjukat az enyémre. De néhány konkrét cég bizonyos pozíciójára megmozdul bennem valami, ezeket fel is soroltam a LinkedIn lapomon. Szeretem 5 évente nagyon megváltoztatni az életemet (még ha ez 3, vagy 7 évre is jön ki), és bizonyos feladatok nagyon érdekelnek. Ez is ilyen.

Ilyen próbálkozás volt a kóla ősszel, és ilyen most az egyik tévé. Sok jó szakemberre számítok a jelentkezők között, mindenképpen alkalmas vagyok ezt a munkát elvégezni, de nem számítok semmire. Ami rajtam múlik, megteszem. Akit fel kellett készítsek úgy igazán arra, hogy megváltozhat az ő élete is, azt felkészítettem. Nem akarok rohadék lenni. Amiatt viszont boldog vagyok, hogy konkrétan az interneten korábban hagyott nyomaim alapján talált rám egy fejvadász, és a pozíció valóban egyesíti az iskoláimat, tudásomat, munkatapasztalatomat, és még a hobbimat is, mindent, amivel ez elmúlt 20 évet eltöltöttem. Jó, hogy vannak ilyen állások. Ajánlom magamat...

Pedig nem volt egyszerű döntés. 2 hónapig pörögtem, összesen 5 párt fordult meg a fejemben. Le is írtam, hogy egy valamit szeretnék: VÁLASZTÉKOT. Végül lett, és végül el tudtam dönteni, kikhez húzok x-et. Örülök, hogy nem kellett szemét módon érvénytelen szavazatot leadnom, bár őket is megértem.

Utáltam. Az egyik kedvencem a Veszedelmes viszonyok. De ellenszenves. Aztán szörnyella, Prada, és most Hatalom hálójában. Ááá! Jó ez a csaj! Vagy... néni. Minimum 15 év munkája van benne, hogy megkedveltem, hogy én dolgoztam-e rajta inkább, vagy ő, az nézőpont kérdése.

Megkértem facebookon a barátaimat, hogy töröljön aki nem neveti és nem bőgi el magát ezen. Egy élet 1 percben. Aztán később megosztottam újra. Nagyon tetszik, nagyon tudom értékelni, amikor valaki rövid idő alatt sokat mond. Időnként kiosztok egy "legtöbbet mondó egyetlen szó" díjat kommentekre, egyszavas e-mailekre, zseniálisakat lehet alkotni 1 szóban. Úgy néz ki, 1 percben is.

Last Day Dream [HD] from Chris Milk on Vimeo.

A dunaújvárosi próbaterembe azt hiszem, 2006. végén vittem le a nagyobbik billentyűmet, aztán ott csináltunk 2 zenekart, utoljára 2008. augusztusban volt fellépés, akkor látta egymást az itthoni meg a próbatermi billentyűm. Most összevásároltam 1-2 dolgot főleg live actezéshez, meg zeneíráshoz, és a barátaim elhozták a próbateremből a másik billentyűt is.

MOST MEGINT MINDEN, KI TUDJA, MEDDIG, EGY HELYEN VAN.

Úgy néz ki az íróasztalom, mint Varnus Xavér és Dr. Emmett Brown közös kollégiumi szobája. Bár nem tudom, hová járhattak együtt... :)

Tegnap óta háromszor szakadt meg a szívem, egyszer 1 körül, egyszer este 8-kor, egyszer reggel 7-kor nem találtam a kapaszkodókat, kifelé égetett a bőröm, zsibbadt a lábam, nem kaptam levegőt, és nem tudtam megszólalni. Kicsit kibasztam magammal, sikerült megtalálnom azt, akivel ugyanúgy észrevesszük az élet szépségeit, de nem velem akarja észrevenni...

MA 13:57-KOR ELMOSOLYODTAM

azon, hogy a múlt vasárnap összeírt zenémet már sokadszor teszem be, és milyen jó, hogy kéznél van, ha elkezdem dúdolni, nem idegeskedek, hogy "úúú, mi is ez a szám," hanem csak nyomok egy playt. Nem nagy dolog, de ma ezen tudtam először nevetni.

Kurva gyors felépülést kívánok magamnak,
szeretettel:
én.

Na ebből nem tudom mi lesz, de kisebb erőszakoskodás árán az amúgy előre átutalt összegért megkaptam az egyik hangszerboltból a saját AKAI APC40-üket, miután szállítmány csak áprilisban érkezik, én meg addig megőrülnék a türelmetlenségtől. Ez egy olyan kütyü, amivel nagyon gyorsan lehet az élőben játszott dolgokat azonnal új sávra felvenni, visszajátssza, miközben én már megint mást játszok, azt is visszajátssza, és ha akarom, 1 perc alatt egy komplett zenekarnyit feljátszok, és utána csak vezénylek hozzá. Ezen kívül újítottam egy M-Audio Torq Conectiv hangkártyát, erről meg annyit kell tudni dióhéjban, hogy rákötöd a bakelitlemezjátszót erre, és azt csinálsz az mp3 zenékkel meg mintákkal, ami akarsz. Amúgy is M-Audio fanatikus vagyok, így legalább nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy jobb márkát vettem, mert jobb amúgy van, csak gizdább nincs :)

ÚJ IDŐK JÖNNEK A ZENÉBEN IS.

Végre foglalkozom más dolgokkal is, amiket szeretek :)

Négy hónap :) Ha utólag is, csak megírtam a januárt. Nem könnyű mindenre emlékezni, egyben artam meg 13 bejegyzést, de segít a naptáram, és segít, hogy tényleg pozitív élményeim voltak. Egyetlen posztot írtam meg időben, amelyben annak örülök, hogy Megragasztottam a laptopomat :) Az üzlettársam hetente 1x ezen röhög :) Ez már tényleg a debilitás határait súrolja, annyira apróság. De ha egyszer jó... Most azonban, hogy köréírtam a teljes januárt, azt kell mondjam, igenkurvajó hónapom volt! Íme:

JANUÁR POZITÍV OLDALA.

• Megírtam a 100-as listámat
  ÖSSZEÍRTAM 90 DOLGOT, AMIT SZERETNÉK MEGTENNI.
• Megjelent a videoklipem
  NEM TUDOM, MINEK AZ EGÉSZ, DE ÖRÜLÖK NEKI.
  
• Megragasztottam
  VOLT RAGASZTÓ. AZ ORROM ELŐTT..
  
• Alkalmazott művészetről a Közgázon
  ELFOGADTÁK A SZAKDOLGOZATI TÉMÁMAT.
  
• 6 órás tudatmódosítás
  SIKERÜLT 3x2 ÓRA STAND-UP SZINTRE ÜTNÖM MAGAMAT.
  
• Megírtam pár elmaradt cikket
  PÓTOLTAM EGY ALBUMKRITIKÁT, EGY VERSENY LEZÁRÁST ÉS EGY SZAVAZÁST.
  
• Rádiós casting
  KÖZELEBB KERÜLTEM AHHOZ, HOGY PÉNZT KERESSEK BOHÓCKODÁSSAL.
• Zeneírás pihenés közben
  MOST ISMÉT PIHENÉS KÖZBEN TEKERGETTEM.
  
• Egy újabb bensőséges koncert
  EZÚTTAL AZ ESCLIN SYNDOVAL.
• Ott szülinapoztam, ahol én akartam
  A BORBÍRÓSÁGON.
• A Vígszínházban
  GYERMEKELŐADÁST NÉZTÜNK.

Annyira szeretem, hogy van néhány ember a világon, akiknek ki tudok találni ajándékot. Akik azt hiszik, hogy figyelmes vagyok, közben ennél jóval egyszerűbb a helyzet: szeretem őket. Így jött az ötlet, hogy legyünk gyerekek egy napra, és még karácsony környékén, amikor a tévében volt az Én, Pán Péter, elhatároztam, hogy megnézem végre az eredeti darabot, mert nyilván nem a Hook az igazi sztori, Robin Williamsszel. Rákerestem, és nagyon megörültem, hogy a Vígszínházban van belőle előadás, mert évekig volt bérletünk. A vásárláskor szembesültem vele, hogy a kezdés délután 3 óra. Gondolom, világos, hogy

GYERMEKELŐADÁST NÉZTÜNK.

Szenzációs volt. Az egész történet tele van szeretettel, a színpadon időnként feltűnt egy igazi kutya, mindenhol gyerekhadak ültek egy-egy szülővel vagy óvónénivel, csak mi voltunk ketten nagy laklik a Vidámsággal, és tök jó volt. Sose nőjünk fel :) Sose nőjetek fel!

Tavaly nem sült el valami jól a születésnapom előestéje, mert teljesen egyedül voltam egy konferencia miatt Debrecenben. Előnye, hogy tök egyedül nyugodtan össze tudtam írni, mit is gondolok az első 30 évről, aztán két nappal később tök jó hangulatban a barátaimmal megünnepeltük, és még olyan új ismeretségre is szert tettem, aki jelentősen befolyásolja az életemet. Aztán elmentünk és

A BORBÍRÓSÁGON

ettem egy olyan desszertet, aminek egy falatjától 100 kérdés jutott eszembe, olyan finom műalkotás volt, amit az elismert ínyencek percekig kocogtatnak a kiskanállal, és csak csukott szemmel lehet élvezni, különben a szemeden kiszalad az élmény egy része. Na ezt idén megismételtünk, konkrétan a születésnapomon, minden eltérítés nélkül, jól beboroztam mellé, még egy új kedvencet is találtam magamnak a Tiffán Mondivin személyében, és ugyanaz a desszert ugyanolyan jó volt, annyi különbséggel, hogy idén már tudtam, hogy létezik ilyen finom, tavaly pedig szabályosan sokkolt.

Az első MR2 Akusztik felvétel előtt nem tudtam, hogy ez ekkora kiváltság, és tényleg kb. 20-an férnek be a stúdióba. Ha én volnék a zenekar (ezirányú verdesésem Hajó zenekar néven itt), akkor tuti percek alatt megálmodnám, ki legyen az a 20, nem férnének be holmi zenei bloggerek, idegenek. Ráadásul az egész élmény nehezen elmondható, mennyire intim. Ott ülsz valakivel szemben másfél méterre, aki a felvétel kedvéért igyekszik leginkább magát adni, és próbatermi közelségben ugyanazt kell produkálnia, mint akkor, amikor a barátaival van összezárva, vagy legalább a színpadon, a közönségtől 5-10 méterre a szeme csillogását megtarthatja magának. Itt nem bújhat el. Nagyon jó volt ismét megnézni egy ilyet,

EZÚTTAL AZ ESCLIN SYNDOVAL.

Remélem, nem az utolsó.

Nyáron annak ellenére, hogy három fesztivál szinte összeért, és jártuk az országot, hogy minél több zenét hallgassunk, és úgy éreztem magamat, mintha a Rolling Stonesszal turnéznék, a legjobb élményem az volt, amikor elmentünk 4 napra vitorlázni. Legalább 10 éve nem aludtam vitorláson, és a legnagyobb királyságnak bizonyult. Jutott szélmentes kánikulai nap és a nyár legnagyobb viharját is behúztuk ugyanazon a hétvégén. Amikor alkalmas volt, a hálózsákkal kiköltöztem a fedélzetre, és a mellettünk álló hajók árbocait néztem, ahogy látszólag egyfelé mutatnak. Egy nyugodt napon zenéltem a kajütben. Lassan vitorláztunk, én pedig félrevonultam egy kicsit zenélni. Semmi romantikus dallam, csak gépzene, de az a nyugalom, ami közben eltekergettem ott magamban, prájszlessz. Egy hétköznapi estén, amikor végre semmi más programom, és a következő napi munka miatt sem vagyok feszült, végre kicsit zenélek, az sincs olyan jó, mint a semmittevés közepette művelni ugyanezt.

MOST ISMÉT PIHENÉS KÖZBEN TEKERGETTEM

a legjobb. Még videót is csináltam hozzá. Mint írtam, Amszterdamban voltunk, és mivel magam részéről harmadszorra látogattam a városba, ebben a négy napban tényleg azt csináltam, amit csak akartam.

Először 2008 januárjában voltam, mások "ezt látnod kell" élménye alapján, illetve nincs olyan messze, hogy ne lehetne ugyanúgy megnézni, mint Prágát, Bécset, vagy bármit, ahol már voltam. Akkor kitaláltam, hogy ez nekem tetszik, és zongoratanár akarok lenni valamelyik csatorna partján lévő szuterénben. Nem mintha el tudnék játszani bármilyen klasszikus darabot elejétől a végéig. Aztán 2009-ben a 30-adik születésnapomra kaptam jegyet és kíséretet a barátoktól, szintén januári útra. Megnéztük, ami kimaradt, és ismét lejártuk a lábunkat a hidegben. Ugyanaz a szállás, ugyanazok a kocsmák, kávézók, utcák. Idén egy itt élő baráthoz jöttünk ki, és nem hasonlítható össze az előzőekkel. A Oudezijds Voorburgwalon lévő lakásból a csatornapartra léptünk ki, balra 50 méterre az első Bulldog, jobbra 100 méterre a Dam tér. Az épület pedig a klasszikus amszterdami stílus, keskeny homlokzat, szűk lépcsőház, minden emelet egy lakás.

MOST OLYAN, MINTHA TÉNYLEG ITT ÉLNÉK.

Kurva jó. Nem érzem magam turistának, mindenről tudom, hogy hol van, fényképezőt sem hoztam. Egyszerűen itt vagyunk 4 napig, és úgy csinálunk, mintha otthon lennénk. Ennél már csak az volna durvább, ha sikerülne ugyanezt megcsinálni lakóhajón :) Ezt látni az ablakból. Fenomenális. És azért igazi kikapcsolódás, mert nem cisnálunk semmit, csak totyogunk a városban és örülünk, hogy itt vagyunk. Örülök, hogy így is kipróbálhattam a várost.

Azon kívül, hogy internetes vicces videók vonatkozásán kívül nem gondoltam volna, hogy valaha leírom a casting kifejezést, pláne nem gondoltam, hogy részt veszek egyen. Az történt, hogy még novemberben írtam egy köszönőlevelet Fábrynak, amiért újabb 2-3 gusztustalan, ám beszédes kifejezést tanulhattam tőle a tévéből. Kicist túlpörgethettem magamat, ugyanis a levelet 3 percen keresztül olvasta fel az egyik januári adásban (kb. 10:30-tól), ami szemmel láthatólag szórakoztatásra sarkallta. Valamiért nagyon sok barátomnál itt telt be a pohár, és azt mondták, kezdjek valamit a dologgal, jelentkezzek szövegírónak, vagy bármilyen más módon fussak egy kört. Végül egy rádióműsor telefonos castingján találtam magamat egy barátomnak köszönhetően, ahol színészek és gondolom 1-2 avatott idétlenkedő után engem is egy kis rögtönzési és baromkodási tesztnek vetettek alá. Hogy ez mire elég, azt nem tudom, de egy olyan világban, ahol már én is azt tartom normálisnak, hogy dolgozni járok be, és nem azt, hogy futok az álmaim után, jó dolognak tartom, ha néha visszakanyarodok és megnézem, kíváncsi-e rám valaki.

KÖZELEBB KERÜLTEM AHHOZ, HOGY PÉNZT KERESSEK BOHÓCKODÁSSAL.

És ez aztán kiemeltem pozitív, akármi a kimenete a dolognak. Kerestem már pénzt blogírással, zenéléssel, ötletekkel. Bohóckodással és baromkodással még nem. Jól esne. Két ember volt az életben, aki azt merte nekem mondani, hogy bizonyos helyzetekben nem lehet viccelni, és a humor nem megoldás. Ez a kettő nagyon kevés, és azt hiszem, tévedtek. Előbb-utóbb tudni is fogom, nemcsak hinni.

Nem igazán írok mostanában, pedig a százas listán is ott van, hogy írnom kell számtalan dolgot. Ott van pl. a Honeybeast zenekar, akik tavaly májusban küldték el a lemezüket, és novemberben jutott időm rá, hogy írjak róla, úgy is, hogy nagyon tetszik, és az MR2 Akusztik felvételük az egyik legjobb koncertélményem volt tavaly. Hasonló elmaradásokkal küzdöttem, de most

PÓTOLTAM EGY ALBUMKRITIKÁT, EGY VERSENY LEZÁRÁST ÉS EGY SZAVAZÁST.

Egyrészt Elijah avagy Novák János barátom albumáról végre írtam, egy még szeptemberben indított zeneíró versenyhez sikerült nyertest kiáltani, sőt, a 3 másodperces versenyművet 3 percesre kevertem és egy videót is vágtam hozzá. És még maradt erőm arra is, hogy megtudakoljam az internetezőktől, ki a nagyobb Koncz Zsuzsa: Ákos, vagy Koncz Zsuzsa :)) Így kellene telnie néhány vasárnapnak, ha nem volnék hulla fáradt. Néha ez jön be, néha a katatón bámulás és tévézés.

Vizsgaidőszakom van, ami ráadásul kevésbé fontos, mint a munka, úgyhogy szépen össze kellett szednem magamat. Ezért két dátumot jelöltem ki a hónapban, amikor szórakozom: január 16-át, ami két barátom szülinapja, és január 21-24. között egy amszterdami kirándulást.

SIKERÜLT 3x2 ÓRA STAND-UP SZINTRE ÜTNÖM MAGAMAT.

Annyira szépen bebasztam ezen a szombaton, hogy 2 órán keresztül csodálatosan oszcilláltam a házibuli vendégek között, és a megfelelő frekvenciára hangolódnom. Ezután következett 2 másik óra, amikor aztán senki nem értette, hogy mit mondok, viszont én továbbra is kurva jól szórakoztam. Majd a harmadik kétórában csak én nem értettem, viszont mások szórakoztak jól. :D Azt kell mondjam, mentálisan megerőltető időkben EZT nevezem kikapcsolásnak. Úgyhogy nagyon köszönöm Kikának és Attának a szülinapi bulit és a gigantikus brazilkaja-zabálást, és Somának is a születésnapját, aki már csak az utolsó 2 órát kaphatta, de az első 2x2-t úgyis látta ezerszer az elmúlt 10 évben :)

Vasárnap teljesen frissen, kipihenve ébredtem. Nevezzük ezt wellness-bebaszásnak, és tudjátok, mit? Honosítsuk is meg.

Ma volt a leadási határideje a szakdolgozat vázlatomnak, két oldalnyi tartalomjegyzék és 8 oldalban összedobtam röviden, mire is gondoltam. Nem tartom nagy mérföldkőnek, sőt, valahol még ellenérzésem van, hogy erőltetetten 1-másfél évig dolgoztatják az embert, miközben sokkal komolyabb dolgokkal előbb végzek. Más dolog 31 évesen szakdolgozatot írni, mint 22 meg 25 évesen. Tavaly is írtam 2-3 hasonló terjedelmű szakértői munkát, meg 5-6 kisebbet, úgyhogy nincs bennem a "fuj, csomót kell még írni" érzés, élvezettel meg tudom írni, egy csomó új saját gondolattal. Ehhez már csak az kellett, hogy választhassak olyan témát, ami érdekel.

ELFOGADTÁK A SZAKDOLGOZATI TÉMÁMAT,

ami a "Tudatos zenei arculattervezés" címet viseli, és miután a hangarculat, hangeffektek, reklámzenék területén a zene ugyanolyan alkalmazott művészet, mint a grafika, megpróbálom átültetni a vizuális művészetekről és vizuális kommunikációról tudható dolgokat a hangra. Magát az "alkalmazott zenét" a) zenére, reklámzenére, környezeti zenére b) szignálra, zenei azonosítóra c) beszédhangra és d) egyéb hanghatásokra, effektusokra bontom szét, és igyekszem mindet az arculat, a márka, a logók funkciói szerint értelmezni.

Szórakozás :)

Nem nagyon tudok vigyázni a dolgaimra, mondanák a szüleim. Megmondom őszintén, használati tárgyak esetében nem is akarok. Vannak azok, akik eladásra optimalizálják a használatot, lásd frottír autóüléshuzat, fólia a távirányítón, és hasonlító végtelenül visszataszító dolgok.

De azért mindennek van határa, például itt van ez a laptop, ami éppen ott kezd elrepedni, ahol a hasonló típusok el szoktak törni másoknál. Mondom most már meg kéne ragasztani. Felnézek, és

VOLT RAGASZTÓ. AZ ORROM ELŐTT.

Miután technikaóra, rajz már régóta nem része az életemnek, színespapírt és másodikos füzetcsomagot sem tartok, kollázst sem készítek, mitöbb, minimális papírt használok, ez kész csoda, csak a kollégák ragasztottak ma valamit. Ez milyen jó már, ez a kütyü is hónapokat nyert az életéhez most ezzel a kis mozdulattal. Úgyhogy később kell majd újat venni.

Nem is az enyém. Nem is megjelent.

NEM TUDOM, MINEK AZ EGÉSZ, DE ÖRÜLÖK NEKI.

Mint korábban mondtam, ez a legtöbb, amit eddig a saját zenémért tettem, úgyhogy fölösleges is gondolkodni, hogy mi lesz belőle, hová érdemes elküldeni. Jópárszázan megnézték, ennek örülök. Erről volna szó:

HAJÓ - Másképp nem megy from b-oldal.tv on Vimeo.

A hozzá tartozó kedves tömjénező bevezető Boros barátomtól :) »

Van valaki, akivel kötődünk egymáshoz, nincs rá szavam, hogy mi ez, majd máskor megfogalmazom, de magam részéről jobban érzem magamat vele, és szarul érzem magamat nélküle. Például ezt a naiv pozitivitást kutató énemet támogatja, néha csak úgy köszön el, hgoy "vidámság!", meggyőz róla, hogy nem kell csak a társadalom miatt napi 24 órát faszkalap törtető fiatalnak lenni, néha hátra is lehet dőlni. Olyan, mint a szerethető irodalmi karakterek ideális képzeletbeli barátai, csak ő igazi. Csak vele fordulhat elő, hogy kitaláljuk, hogy ő főz, kajálunk, és utána együtt összeírjuk a 100-as listánkat.

ÖSSZEÍRTAM 90 DOLGOT, AMIT SZERETNÉK MEGTENNI.

Mindketten hagytunk 10 üres helyet, hogy ha eszünkbe jut valami, ne mást kelljen lehúzni. Olyan apróságok vannak a listán, mint pl. megnézni 60-as évekbeli filmeket, fellépni 1-2 dologgal, rávezetni mást a művészetre, találkozni emberekkel, undorító dolgokat enni, hajón aludni, vagy meghívni valakit karácsonyozni, aki egyedül van. Olyan dolgok, amikről azt gondoljuk, más jobban érzi tőlük magát, és ezért jó lesz nekünk is.

Órákig írtuk, egyre lassabban... én asszem csaltam kicsit, mert az Oszkárság blogba már megírtam, mi voltam már és mi szeretnék még lenni, igaz, nem publikáltam. Ennek megfelelően mindig 15-tel vezettem, de lehetett puskázni, és jó érzés volt tudni olyat írni, amit ő is szívesen felír magának, és jó volt olyannal tölteni az időmet, akinek érdemes puskázni a listájáról 1-2 ötletet magamnak. Azt hiszem, a közös pontokat együtt kellene csinálnunk.

Ragaszkodom ehhez a bloghoz. Nincsen különösebb sikere, nem tudom, kit érek el vele, mégis, ha utólag is, de igenis megírom a posztokat. Átlapozom a naptáramat, és visszamlékszem azokra a dolgokra, amik apró lelkesedést adtak, hogy megmutassam másoknak, apróságoknak is lehet örülni. A saját blogjaimból ítélve, mindegiyknek van egy saját szűkebb-tágabb termékéletgörbéje, amit egyedül csinálok, az előbb-utóbb kifullad, vagy beteljesedik, és hiányérzet nélkül tudom azt mondani, hogy eleget írtam.

Örülök, hogy a Pozitivitás blogot elkezdtem, és év végéig igenis összeszedtem havonta, amit össze akartam. Még nem hagyom abba. Ráadásul érzem, hogy egyre könnyebb lesz észrevenni ide való dolgokat, csak aztán jussak géphez. Íme a Pozitivitás blog lényege 2009. decemberre.

DECEMBER POZITÍV OLDALA.

• Amikor jó irányba mozdul az internet
  A KOMMENTELŐK HŐST AVATHATNAK.
  
• Leesett az első hó a városban
  CSUPA PORCUKOR AZ UDVAR.
  
• Klipforgatás
  EZ A LEGTÖBB, AMIT AZ ELMÚLT 15 ÉVBEN A SAJÁT ZENÉMÉRT TETTEM.
  
• Személyes ajándék
  ÍRT EGY VERSET. FRAPPÁNS, ELÉG, ÉS SZÍVBŐL JÖTT.
  
• Meghúztuk a végét
  ÉPPEN ELÉG JÓL SIKERÜLT A DECEMBER. PIHENHETEK.
  
• Van nyomtatópatron a fiókban
  ELEVE. VAN FIÓK!
• Megideologizált vásárlási kényszer
  ÉS ANYÁM ÖRÜLT, NAGYON, ÉS ENNEK ÉN IS ÖRÜLTEM.
  
• Ne éld mások életét
  STEVE JOBS 2005-ÖS INSPIRÁLÓ BESZÉDE.

A srácokkal, akikkel a B-oldalt írjuk (Interstellar Overdrive és Rálf atya) összeírtuk - főleg zene, blogolás és hobbi szempontból -, hogy mit várunk 2010-től. Nem is gondoltam, hogy ilyen jó ötlet ezt leírni. Ezek most ilyen napok. A születésnapomat szoktam újévként megülni, nem a december végét és január elejét, de most valahogy ilyen tematika költözött ezekre a napjaimra.

Azt nem tudom eldönteni, hogy a munkám miért szerepel kis súllyal a 2010-es elvárásaimban: azért, mert ez egy blog, és úgysem tudja senki, mivel foglalkozom, vagy mert nem annyira fontos a munka, mint bármi más az életben, vagy mert azt nagyobb lelkesedés (ifjonti hév, vagy olyan jó ez a szó: enthusiasm) hajt benne annál, mintsem hogy elvárásokat osszak meg, mert még a végén alulskálázom az év lehetőségeit. Szintén felmerül a kérdés, hogy a magánéletem, és ami abban igazán fontos, azért nincs-e ott, mert nem őszinte, ha kimondom, hogy megterveztem? Vagy elijesztem azt, akire építek, vagy bármilyen valószínűtlen, van valami, amit még én is tisztelek, és annyira intimnek tartok, hogy nem osztom meg mindenkivel?

Bármi is legyen a helyzet ezekkel, jó jel, hogy 2010-től apróságokat várok ÉS

EGY PISZTÁCIÁT A TETEJÉRE.

Jó egy ilyen listával indítani az évet »

Még októberben figyeltem fel a TED Talks videocsatornára. A TED.com szlogen eleve ez: "terjesztésre érdemes gondolatok" (ideas worth spreading). Akkor egy Hans Rosling nevű figura osztotta meg gondolatait és tapasztalatait a szegénységről. Aztán egy másik kedvencem Julian Treasure előadása arró, hogy a hang milyen módon hat ránk, hangulatváltások, háttérzajok, hangeffektusok elkerülhetetlen, vagy éppen tudatos szerepe a kommunikációban. Nagyon jó, rövid előadás, és rezzenéstelen arccal folytatja, miközben egy zajos, embrekkel teli helyiség hangjait keverik a beszéde alá, ezzel is érzékeltetve, milyen nehéz figyelni.

Ma Steve Jobs 2005-ös beszédét kaptam meg, amelyet a Stanford egyetem diplomaosztóján mondott. Inspiráló gondolatok, sok esetben a sajátjaim, de tőle hiteles, és rá érdemes odafigyelni. Érdemes tudni róla, hogy az Apple cég első 10 éve alatt több száz alkalmazottnak sikerült munkát adniuk, majd az igazgatótanáccsal való összekülönbözés miatt 1985-ben kirúgták a saját cégétől, amelynek tulajdonosa. Abszurd helyzet. Némi sarkítással fogalmazva azzal foglalta el magát, hogy olyanba fogott, amihez kevésbé értett, és újoncként egy rég elfeledett lelkesedést kapott vissza. Soha nem felejtem el, amikor a 80-as évek végén Amigán néztük a Pixar első (1986-os) animációját, a Luxo-t. Néhány évvel utána gimnázium alatt én is ilyen animációkat raktam össze, mert annyira tetszett, hogy jóval kevesebb munkával, mint 50 évvel ezelőtt, létrehozhatok a szombámba zárkózva egy nem létező világot a képzeletemben úgy, hogy aztán azt más is láthatja.

Mielőtt talán 1997-ben visszatért az Apple-höz, Steve Jobs a Pixarból részben a Toy Story sikerét, rendkívül ritka hozzáállását és rengeteg ember szerelemmel átitatott munkáját felhasználva a világ legnagyobb animációs cégét hozta létre. Az ilyen emberek, akiket leraksz egy sarokba, és ha nem figyelsz rájuk, négy év múlva emberek százainak és ezreinek adnak addig nem létező értékeket, olyan áhitattal tudom nézni, mint a színházat.

STEVE JOBS 2005-ÖS INSPIRÁLÓ BESZÉDE.

12:33-nál mondja azt, hogy az életre rendelkezésre álló időnk korlátozott, ezért senkinek sem volna szabad valaki más életét élni. Ha egymás után túl sok napon kel fel az ember azzal, hogy nem elégedett azzal, amire az idejét áldozza, vagy kell áldoznia, akkor az nem jó. Hozzátenném, hogy ha valaki más meg tudja mondani helyetted, hogy te 2 év múlva hol leszel és mit fogsz csinálni, az sem jó.

Ide még számtalan közhely volna kapcsolható, és persze a legnagyobb, hogy könnyű azt mondani. De ha valakinek volt pofája, lelkesedése, akár felelőtlensége, sőt, beleszarni tudása ahhoz, hogy ennek megfelelően élje az életét, akkor lehet vele tenni egy próbát. Ha egy átlagnál jóval aktívabb emberrel összeültetve megkérnénk, hogy írjon egy listát arról, miket csinált az elmúlt 10 évben, az ilyen ember kérne még három lapot, mikor a másik már csak a papír szélére firkálgatna, vagy malmozna. Én nagyon sokszor változtattam meg drasztikusan az életemet ronda nagy, hülyeségnek tűnő döntésekkel, mert tudom, hogy az említett típusok közül melyik akarok lenni. És azt hiszem, ezzel a 15 perces besszéddel kívánok boldog új évet, kezdd ezzel, hátha van metszete azzal, amit egyedül kitaláltál.

Legszarabb ajándékvásárló vagyok, apróságtól az értékes dolgokig 10 esetből legalább 8-szor csak amolyan "na megoldottuk" érzésem van utána, ritkán vagyok elégedett, és érzem előre, hogy ennek értelme van. Néhányszor nagyon sikerült beletalálni, ilyenkor rendszerint már hónapokkal előtte kitalálom, mi lesz a meglepetés, felírom, és már alig várom, hogy alkalmam legyen túlesni rajta. Hogy annak mi az oka, hogy ez ritka, nem tudom. Leginkább magamban keresem a hibát, talán nem figyelek eléggé oda másokra, hogy kisujjból kirázzam aztán a lehető legjobb meglepetést, de sok esetben az is lehet az ok, hogy nincs is olyan kapcsolatunk az illetővel, vagy akár talán nincs is egyáltalán akkora szíve annak a valakinek, hogy igazán örömet lehessen neki okozni. És mivel én első sorban okos emberekkel igyekszem körülvenni magam, könnyen előfordulhat, hogy érzelmi intelligenciában kevésbé erős embereket szeretek nagyon, ez nem az ő hibájuk. Nekem is ez a leggyengébb oldalam.

Idén mindenesetre sikerült a karácsonyi vásárlást német precizitással, hetekig írt rövid lista alapján 2 órán belül megvalósítani. A nagy ajándék pedig, amit anyámnak vettünk, tipikus flancos ajándék, aminek gyerekként csak azért örülsz, mert nagy. De tudom, hogy anyám azért örült neki, mert a külföldön élő nővérével így könnyebben tart kapcsolatot, percek alatt megtudhatja, mi van vele, és közelebb hozza őket egymáshoz. Legalábbis én így próbálom megmagyarázni, hogy a drága ajándék is jöhet szívből :) Ha csak 5 perce van, akkor is foglalkozhat vele, nem csak akkor, ha másfél szabad órája van, mert eddig így volt. Szerintem ez sokat számít.

ÉS ANYÁM ÖRÜLT, NAGYON, ÉS ENNEK ÉN IS ÖRÜLTEM.

Emlékszem életem legszebb ajándékaira, és mindegyik ahhoz kapcsolódott, hogy az lehessek, aki, hogy a munka és a tanulás mellett a művészethez is közöm lehessen, vagy éppen annak elismerései voltak, hogy igenis irracionális és értelmetlen dolgokat szeretni szép, és ha egy mások számára használhatatlan dolog nekem örömet okoz, akkor legyen az az én ajándékom. Azt hiszem, fel kell írjam magamnak, hogy jobb ajándékozóvá kell váljak, mert annyira jó dolog venni a fáradságot és eltalálni, hogy érdemes gyakorolni. Ha kifigyelem a trükkjét, indítok rá egy alkalommal egy egynapos tanfolyamot, aztán aki ott van, ott van, aki nincs, nincs. :)

ELEVE. VAN FIÓK!

Ez aztán a legidiótább apróság, amibe kapaszkodni lehet, de éppen ezért örülök. A nyomtatópatron azért lényeges, mert nem egyszer fordult elő az elmúlt 6 évben, hogy egy több százezer forintos számlát azért nem tudtam itthon kinyomtatni és minél előbb postára adni, mert egy párezer forintos nyomtatópatron kifogyott. Azért ez amolyan ironikus, fanyar behind-the-scene információ arról, hogy az ember építgeti a vállalkozását, ami elölről ki van már festve, hátulról a pozdorjalapokat viszont még vékony támasztékok tartják.

A fiók pedig azért lényeges, mert április óta saját irodánk van, ahol egyre többen dolgozunk, sőt, ahová 6 év otthon dolgozás után már hónapok óta minden nap bejárok, és ahová örömmel legóztam össze nem rég egy lapra szerelt fiókos szekrényt, sőt, örömmel cígöltem fel a második emeletre egyedül. Úgy érzem, építek valamit, és olyan apróságokkal hálálja meg a munkámat, hogy ha benyúlok a fiókba, akkor az az apróság, ami eddig hiányával arra emlékeztetett, hogy megy a fényűzés kifelé, de még nagyon sokat le kell tenni az asztalra, az az apróság most ott van, kiveszem a fiókból és használom.

Amikor szarul érzem magam, akkor mindig elképzelem magamat 1 évvel korábban, és keresek valamit, amit azóta megtettem, és amivel elégedett lehetek. Ritkán ugyan, de volt olyan, hogy nem találtam. Most viszont azt kell mondjam, hogy akár ennyi is, hogy van tartalék nyomtatópatron, és nem érzem rengeteg munka mellett nélkülözőnek magamat, elég ahhoz, hogy a következő 1 évben ezt az apróságot vegyem elő, nem is kell nagyobb kapaszkodót keresnem. Így lehet örülni egy szar nyomtatópatronnak, meg egy fióknak, amiben van.